Szabadabban gondolkodnak-e a magyar történészek Amerikában?

Kisiskolás korunkban –  a hatvanas-hetvenes években vagyunk –  állandósultnak fogadtuk el a történelmet; úgy fújtuk az évszámokat, a nagy magyar eseményeket és a hadvezérek neveit, mint az egyszeregyet. Ha a tanító azt mondta, ellenforradalom, népköztársaság és felszabadító hadsereg, akkor természetesnek vettük, hogy az mind úgy is volt, márcsak tekintélyelv érvényesülése miatt is. Arra, hogy többféleképpen is meg lehet közelíteni egy történelmi eseményt, a vizsgálódó személy ismeretanyagától és ideológiai hovatartozásától függõen, nem is gondolhattunk. Kritikai szemléletre nem nevelt az 1945 és az 1956 utáni iskolarendszer Magyarországon. Azt meg, hogy hazudnak a történelemkönyvben, fel sem mertük volna tételezni!

1989-ben a magyarországi könyvtárakból eltûnt az összes addig kötelezõ Lenin, Marx és Engels, tudományos szocializmus és kapitalizmus, és társai, mindenestül. Soha nem felejtem el, ahogy az egri megyei könyvtárban arra a rengeteg üres polcra meredtem, amiket, a hirtelenségben, hetekig nem tudtak feltölteni. Mégis elévülhet? Vagy nem az, illetve úgy volt igaz? Miért izzadtuk végig a hirtelen eszement vizsgákat? Tudják-e az akkoriban külföldön élõk, hogy kötelezõ volt a legmagasabb szintû vizsgákat letenni ezekbõl a (mi úgy hívtuk) marxista tárgyakból még akkor is, hogy ha a szakterületünknek semmi köze nem volt hozzá? Például egy testnevelés szakos tanárnak is. Mert olyan fontos volt a dialektikus, szocialista gondolkodás. De attól a naptól fogva, ahogy az oroszok kivonultak Magyarországról, nem volt fontos. Azt mondták. Szóval, hogy is van ez?

Reméltem, hogy további választ kapok erre a dilemmára is azon a New York-i Fészek-esten, amelyiken dr. Vermes Gábor történész beszélt a történészek ideológiai elkötelezettségrõl általában. Megértve azt, hogy a végsõ igazság megszerzése lehetetlen csakúgy, mint a múlt hû tükrözése, azért a történész feladata az, hogy törekedjen erre. Vermes Gábor 1957-tõl él az Egyesült Államokban, legismertebb, több kiadást megért mûvét Tisza Istvánról írta. Vitapontja a következõ: "A magyar történetírásban hagyományosan mindig erõsek voltak az ideológiai szempontok. ... Az, hogy én itt élek, azt jelenti, hogy ezektõl az ideológia kötöttségektõl mentesen tudom vizsgálni a magyar történelmet. ...  Természetesen nekem is vannak rokon- és ellenszenveim, de igyekszem a vizsgált korszak tényeibõl kiindulni. ... Az én történészi ideálom az, aki nem elméletileg, hanem a tényezõk sokaságából próbálja kihámozni az igazságot."

Ebben a fejtegetésben az a legizgalmasabb, hogy különbséget tett az Amerikában élõ és a Magyarországon élõ történészek magyar történelemszemlélete között, és kijelentette, hogy az "otthoni szabványoktól eltérõen mi szabad szellemben tudtunk magyar témájú könyveket írni". Sajnálatra méltónak tartja (és Vaclav Havelt idézi, "a diktatúra bennünk él"), hogy az 1989-1990-es rendszerváltozás után az elmék nem igazán nyíltak ki, és egy marxizmust felváltó ideológiába kapaszkodnak, mintha ideológia nélkül nem lehetne történelmet szemlélni és írni. Vermes szerint a mai magyar társadalom olyan élesen polarizálódott, hogy egy történész sem igen lehet más, mint vagy nemzeti, vagy liberális. Hozzáteszi, a helyzet talán még rosszabb mint a Kádár-rendszer késõi évtizedeiben.

Elõadásáról (amelyben párhuzamosan a 19. századi magyar felvilágosodás nemességérõl, az 1848-hoz vezetõ feudalizmus végérõl is beszélt), csak részleteiben lehet itt beszámolni. Az mindenesetre leszögezhetõ: érdekes megközelítés, hogy egy Amerikában élõ és magyar történelmet kutató történész azt állítja, hogy ideológiáktól mentesebben és az intézményi hierarchiáktól függetlenebbül, így nyitottabban tud alkotni, mint magyarországi kollégája. "Rendszerint az ideológiával átitatott történelmek leegyszerûsítik a komplex valóságot, és minden leegyszerûsítés egyfajta torzítás is." Mondandója gondolatébresztõ, vitára serkentõ, bár mindvégig hangsúlyozta, hogy a magyar történészek kettéosztása nem abszolút, és természetesen vannak kivételek mindkét oldalon. Nagy tudósokként példaként említi a budapestiek között Szûcs Jenõt, Hanák Pétert és ifj. Barta Jánost. Vermes hozzátette, hogy az ifjú történész gárda Magyarországon már kezdi levetkõzni a tanáraiktól megtanult és átvett ideológiai béklyókat, és szabadon gondolkodnak.

Az éles elválást és elszigeteltséget az is növelte, hogy az emigráns irodalom és történelem nem jutott, juthatott be Magyarországra. Mivel a helyzet ezen a téren gyökeresen megváltozott az utóbbi idõben, egységes magyar érdek, hogy a külföldön 1956-tól felhalmozódott hatalmas tömegû értékes anyagot történészek és irodalomkritikusok feldolgozzák, és méltón beleillesszék a magyar nemzeti kultúrába.

Niemetz Ágnes