Koszorúzás a New York-i Kossuth szobornál

Ünnepi beszédet mondott magyarul Holly Case,
a Cornell Egyetem Történelem tanszékének adjunktusa

A mai napon egy forradalom hagyományát ünnepeljük. Kossuth Lajos, kinek az árnyékában állunk itt, valóban hosszú árnyat vet, időn és téren keresztül, amióta a magyar 48-as forradalmat vezette. A forradalmárok -köztük Kossuth és Petőfi - szavai és eszméi bekerültek a magyar politikai gondolkodás egészébe, a legszélsőbb jobboldaltól a legszélsőbb baloldalig. Valóban csak igen nehezen tudnánk túlértékelni a forradalmi korszakban megalkotott eszmék fontosságát.

Ma azonban, ha röviden is, arról a forradalmi hagyományról szeretnék beszélni, amely nem kizárólag Magyarországra hanem egész Európára vonatkozik - mégpedig a forradalmárok erőfeszítéseiről annak érdekében, hogy a 48-49-es magyar forradalmat egy nagyobb Európai tervezet keretébe illesszék. Kossuth és társai e módon értelmezték forradalmi küldetésüket. Igy talán most, amikor a magyar nemzet megint szerepet vállal Európa átszervezésében, időszerű hogy újra szemügyre vegyük a 48-as kor eszméit.

Kossuth magát nem csak a magyar forradalom vezetőjének tartotta, hanem az európai forradalom kulcsfogalmai fáklyahordozójának is. Akkori beszédeiben ismételten kijelentette, hogy a szabadságszerető magyarság törekvései Európa sorsát döntik el; hogy Magyarország problémái Európai problémái, és hogy Magyarország diadala Európa diadala. Ugyanúgy mint ahogy Magyarország bukása Európa bukását jelentené.

És igen hamarosan fenyegetett a végső bukás. Az elkeseredett Petőfi úgy vélte, hogy a többi európai népek elárulták a forradalmat. Egy 49-ben írt versében így fakadt ki haragjában:

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! Lecsendesült és
Szabadságát nem vívta ki.

[…]
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.

Kossuth szintén egyre haragosabb lett, de leginkább a belső szakadárságra, a nemzetiségi mozgalmak vezetőire haragudott. Az ő elképzelése szerint, a magyar forradalom szabadságot és egyéni emberi jogokat biztosított az állam minden egyes lakosának. Minthogy a szabadság magyar eszmének tekinthető számára, ezért az ország hivatalos nyelve is magyar kell hogy legyen. A baj az volt, hogy a nemzetiségi mozgalmak vezetőinek megvoltak a maguk forradalmi elvárásai; azaz hogy a saját nyelvüket - a szerb, a szlovák, a román nyelvet - lehessen használni az iskolákban és a helyi közigazgatásban. Röviden szólva, a magyar szabadság nekik nem volt elég.

Kossuth maga sohasem volt képes megérteni a nem-magyar nemzetiségek törekvéseit, de a forradalmárok között akadt valaki, aki másképpen szemlélte a helyzetet. Ez gróf Teleki László volt, az erdélyi főnemességből származó nem-hivatalos magyar követ Párizsban. Teleki egy alternatív megoldást ajánlott Kossuth kitartó egynyelvűsége helyére. Úgy vélte, hogy a 18. század végének francia forradalmárai akkor követték el a legsúlyosabb hibát, amikor egyszerre próbáltak létre hozni egy francia és egy univerzális forradalmat, és hogy a kettőt tragikusan összevegyítették. A magyaroknak inkább tanulniuk kell ebből a hibából mint megismételni azt. Teleki így írt Kossuthnak 49 májusában: "Egy van, mi különösen szívemen fekszik, mert Magyarhon jövője véleményem szerint attól függ. Különféle nemzetiségek iránt legyünk jogkiosztásban mentül bőkezűebbek. […] Frankhon 89-ik évi szerepe: Európát emancipálni, nekünk jutott; s szerintem nincs választásunk: vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy buknunk. E harc kisszerűen nem végződhetik. […] Feladatunk nehezebb, mint volt a 89-ki frankhoni. Liberté, égalité, franternité még nem elég. A népek nemzetiség egysége hiányát az egyéni és nemzetiségi jogok egyeztetése és méltánylata által pótoljuk."

Teleki szerint csak egyetlen lehetőség maradt: Magyarország meg kell mutassa a világnak, hogy képes egy több-nemzetiségű államot létrehozni anélkül, hogy ez az állam a "népek börtönévé" válna.
Végül Kossuth, ha vonakodva is, engedményeket tett a nemzetiségi törekvéseknek. De addigra már késő volt, "elcsendesült" a magyar forradalom is.

Újabb időkben magyarok milliói a saját bőrükön érezték, milyen kisebbségnek lenni egy olyan homogenizáló államban, amelyben a nemzeti kisebbségektől a legkülönbözőbb módszerekkel igyekeznek megszabadulni - legyen az asszimiláció, intézményesített és nem-intézményesített jogtalanság, politikai bűnbak-keresés, sőt néha kilakoltatás és kiűzetés. Ezért 48 legnagyobb kihívása: "az egyéni és nemzetiségi jogok egyeztetése és méltánylata" még mindig aktuális mind Európában, mind máshol a világon.

1997. március 15-én Újvidéken voltam egy magyar családnál. A rádió egy magyar rádióállomásra, talán a Kossuth adóra, volt beállitva: emlékszem ahogy ültem a konyhában, és reggeliztem, amikor bemondták, hogy a román állam elnöke, Emil Constantinescu, üdvözletet küldött a magyar népnek a március 15-i ünnepség alkalmából. Jól tudva az addigi magyar-román visszonyokról, az üdvözlet felkeltette bennem a reményt, hogy egy régen elfelejtett jelenet 48-49-es történetéből újra bekerülhet a köztudatba.

49 júliusában a saját bukott forradalmukból menekült románok találkoztak a magyarokkal, hogy egységes forradalmi frontot igyekezzenek létrehozni. "A legfontosabb küzdelem a mai Európában a szabadság és a zsarnokság közötti küzdelem," nem pedig a nemzeti mozgalmak egymás közötti harca, írta annak idején Cezar Bolliac, a román forradalmi költő.

De ugyanúgy mint a szenvedélyes Petőfi (akit Kossuth alig tudott elviselni), az akkori forradalmárok idealisták voltak. És ahogy már több történelmi eseménnyel kapcsolatban láttuk, a nacionalizmus magva - remény- és ígéretteljes üzenetével - a viszálykodás magva is lett. Úgy a termékény mezők, ahova elültették, keserű termést szültek a magyarságnak is, a szomszédjainak is. Mindannyiuk szenvedett a nacionalizmus terméseitől, ahogy az európai kis- és nagyállamok igyekeztek nacionalizálni és homogenizálni azokat a néprétegeket, amelyek nem tudtak, vagy nem akartak beilleszkedni a nemzet szűk kereteibe.

48-ban, amikor a nemzeti mozgalom még fiatal jelenség volt, és mindenfelé új lehetőségek mutatkoztak, akadtak olyanok, mint például Teleki László, akik abban reménykedtek, hogy Magyarország az európai államiság példaképeként szolgálhatna, ahol a kontinens bármelyik lakosa otthon érezheti magát. Valóban az Európai Unió azt a fejlődési pontot igyekszik elérni, amiről a magyar forradalmárok már 48-49-ben gondolkodtak, vitatkoztak, s ez nem volt más mint, Teleki László szavaival, "az egyéni és nemzetiségi jogok egyeztetése és méltánylata".

Magyaroszágnak igenis van helye a nagy európai elképzelés és terv történetében. De még fontosabb, hogy a magyar nép biztosíthatja, hogy "e harc kisszerűen nem végződik". A magyarság az európai államiság fórumán bebizonyíthatja a maga kínos nehézségekkel elért politikai bölcsességét; erkölcsi szaktekintélyként szolgálhat mindannyiszor, amikor az európai kontextusban a kisebbségi jogokról van szó. Ez a hang abból a tudatból meríthetné az erejét, hogy a 48-as forradalom nem volt bukás, hanem elmulasztott lehetőség, és hogy soha sincs késő újra fenn lobogtatni a zászlót.