Március 15-i ünnepség, Magyar Színház, New York-i Szent István Egyház

A New York-i Szent István Katolikus Templom
a New York-i Magyar Színház és Művész Egyesület
szervezésében, előadásában

Ünnepi beszédet mondott
Polgár Viktor nagykövet,
New York-i magyar főkonzul

Március 15-e a magyarság talán legnagyobb ünnepe. Nem kétséges persze, hogy augusztus 20-a, amikor az államalapító István királyra, Szent Istvánra, a mai alkotmány hatályba lépésére - egyáltalán: államiságunkra emlékezünk, kiváló ünnep. Az sem, hogy október 23-a, amely nem csak a sztálini önkény, a kommunizmus elleni ösztönös lázadás évfordulója, de az itt jelenlevők életében valószínűleg a legkomolyabb fordulópont volt, ugyancsak méltó az ünnepi megemlékezésre.

Mégis, március 15-e egy kicsit más. Először is mert romantikus… Végül is március idusáról van szó, amely már az ókori Rómában is ünnepnap volt (a háborúzás istenét, Mars-t ünnepelték felvonulásokkal, borozással, gladiátor-játékokkal, szóval, ahogy akkor illett). Meg a március ifjakról, Vasváriról, Petőfiről, és igen, Jókai Mórról is, Pilvax kávéházról, Talpra magyarról, Múzeum-kertről, Táncsicsról, Lánchídról - megannyi jelképpé vált lelkesítő pillanatról, amelyet már az iskolában megtanultunk, és amelyről - mert persze, ez is romantika - gyerekként annyit álmodoztunk.

Más ez az ünnep azért is, mert a forradalom és az azt követő szabadságharc igaz ügyről szólt. Igaz ügyről, szabadságról, szerelemről, egyenlőségről, testvériségről. Voltak gyönyörű pillanatai: a Pákozdi ütközet, Kossuth Lajos toborzó körútja, a jobbágyfelszabadítás, a Habsburg-ház trónfosztása - no és persze szomorúak, véresek, tragikusak: Segesvár,Világos, az aradi vértanúk, a szabadságharc leverését követő megtorlás. De nem folytatom, ezt mindannyian tudjuk.

Tudjuk azt is, hogy a szabadságharc csapatai hősiesen küzdöttek az osztrák, horvát, orosz csapatok ellen, - de minden hősiességük ellenére bukniuk kellett. Bukniuk, mert amíg túl késő nem lett, nem szövetségeseket láttak más nemzetek fiaiban, hanem ellenfeleket, sőt esetenként ellenségeket. Ezért tudta Bécs a többi, általa elnyomott nemzetiséget, népet, társadalmat a magyarok ellen fordítani. Hiába Zrinski horvát bán évszázadok óta nemzeti hős Magyarországon, kései utódja, Jellasics ma is az egyik legközismertebb név a szabadságharc leverésében részt vett külföldiek között, Haynau után a második legjobban megvetett személyiség. A magyar szabadságharc győzhetett volna, a forradalom így, vagy úgy sikeres lehetett volna, ha az akkori magyar vezetés idejekorán türelmesebb, a demokrácia eszméinek megfelelő politikát folytatott volna. Ha komolyan vette volna, ami a zászlókon hímezve szerepelt. Szabadság is, egyenlőség is, és - itt erősen hangsúlyozva mondom - a kisebbségek tekintetében testvériség is.

Tanulsága, komoly, megfontolandó tanulsága ez a történelemnek. Büszkén hajtunk fejet ma a forradalom, a hősök emléke előtt. Átszellemülten vesszük elő Petőfi (amúgy: Petrovics) Sándor verseit, és mondjuk, hogy ’ha majd a bőség asztalánál mind egyaránt foglal helyet’, könny szökik a szemünkbe, amikor a bujkáló ’48-asokat megéneklő bús népdalokat halljuk. Itt, Amerikában kihúzzuk magunkat, hogy Kossuth Lajos mekkora médiasztár volt 1851 évi amerikai körútján, és hogy nevét ma is megye viseli Wisconsinban.

Mégis, mennyire nagyobb lenne büszkeségünk, örömünk, ha akkor nem csak a forradalom győzött volna, hanem a szabadságharc is. Ha a Habsburgokkal a harctéren kivívott egyenjogúság erejével egyezhetett volna ki a magyar kormányzat, mert maga mellett tudhatta volna szövetségesként a horvátokat, cseheket, románokat, szlovákokat, ruténokat, zsidókat. Ha nem legyőzött, hanem győztes lett volna a magyar nemzet? Hogy alakult volna a történelem? Elkerülhettük volna például Trianont? Más lett volna a Jaltai alku?

Minden történelemtanár elmondja diákjainak a "mi lett volna, ha" kezdetű kérdések felvetése történelmietlen. És mégis. A történelmet azért tanuljuk, hogy tanuljunk is belőle. Hogy ne kövessük el a múlt hibáit. Hogy ne essünk ugyanazokba a csapdákba.

Emlékezzünk a versre: ,"itt az idő, most vagy soha",. Az idő mindig itt van, mindig most van. Időszerű tehát a kérdés: Megtanultuk-e 1848-49 leckéjét? Becsülni a másikat, és ám nem csak akkor, ha egyet értünk mindenben, hanem akkor is, amikor más a véleményünk a világ dolgairól. Jobbak vagyunk-e a szomszédunknál, csak mert ő egy másik futballcsapatnak szurkol? Vagy mert ő ugyanannak az istennek egy másik arcát látja? Szabad-e talpnyalóként lesni fel valakire és kevélyen nézni le a másikra?

Himnuszunk első szavaiban istenhez fohászkodunk, áldjon meg bennünket, áldja meg a magyart. Vajon segítünk-e Istennek? Vajon nem elég-e, hogy a balsors régen szaggat, muszáj nekünk legalább annyira tépnünk egymást?

Vannak forradalmi pillanatok, forradalmi feladatok. Például az elnyomótól megszabadulni, akár harc árán is. A magyar nép többszörösen bizonyította, hogy képes vállalni az áldozatot. Gondoljunk Dózsára, Rákóczira, 48-ra, 56-ra. De a harc mindig csak a kezdet! Igazi feladata megteremteni a feltételeket az építéshez, az alkotáshoz. Most, amikor nincs idegen elnyomás, amikor nincs már osztályharc, amikor egy szabad ország szabad népe szabadon élhet végre, nem volna-e helyén való, hogy segítsünk a magyarok istenének jó sorsot, víg esztendőt hozni ránk?

Akinek kalapács van a kezében, hajlamos mindent szögnek nézni. Aki harcban, csak a lázadásban élte ki magát, harcolni akar, ha van értelme, ha nincs. Pedig a harc ideje lejárt és az építés ideje jött el. Nem ma, nem tegnap, 20 éve már. Ha elfogyott a labanc, muszáj-e a kurucnak a másik kuruc ellen fordulnia, miközben áll a munka, netán pusztít a vihar? Tízegynéhány millió magyar túl kevés ahhoz, hogy egymás ellen forduljon ahelyett, hogy a 6 milliárd ember között állná meg helyét! Tudomásul kell venni, aki másokat zár ki a nemzetből, önmagát zárja ki. Nincs két nemzet, nincs három vagy több - aki a nemzet szétdarabolásában gondolkodik, nem fogja fel, hogy ezáltal a nemzetet szakítja atomjaira.

Dicső dolog volt felkelni a császári uralom ellen 1848-ban. Ma nehezen személyesíthetőek meg az igazi kihívások, sokrétűbbek a feladatok. Néhányat azért fel tudnék sorolni: a demokrácia szabályainak betartása, az ország, a család gyarapítása, a lehetőségek kihasználása a magunk, gyerekeink, unokáink javára.

Március 15-t azért is várjuk, mert ilyenkorra várjuk a tavaszt is. Március közepére elegünk van a télből, szürkeségből. Zöldet, virágot, tavaszt akarunk. A tavasz pedig a magok elvetésének évszaka, az építkezés ideje. Építkezni, gyarapodni ez 1848 igazi üzenete. Ezt üzeni nem csak a Pilvax-béli ifjúság, hanem a magyarság túl sokszor keserves, ám összességében dicsőséges története.