Utolsó földi levél Cserey Erzsinek

Erzsi, Bettyke -, ma reggel jött a híred. Azt mondták elmentél és azt is, hogy nem készültél még elmenni. Pedig legbelül az a csalhatatlan érzés kísért, hogy hamarosan felcsörgetsz, ugorjunk be valamelyik pesti színházba és aztán ott fogsz türelmetlenkedni nagykalaposan a Gerbeaud teraszán és megdorgálsz, hogy mindig elkésem. Sok évvel ezelőtt kezdődött barátságunk. Akkoriban a Művészeti Forum tévé adásait erősítettem budapesti tudósításokkal. Sokáig csak levelek és videokazetták révén érintkeztünk, mígnem egy esős napon a házadig vitt egy New York-i sárga taxi. Fogalmam sem volt milyen lehetsz. Megkopogtattam az ajtódat, ami mögül Vitéz kutya magyaros csaholással válaszolt. Akkor láttam először az arcodat. És azt az arisztoraktikus, kivételes királynői alkatot, amely sok női ellenséget szerzett neked, és persze sok hódolót is, akik később meghazudtolván magukat is, visszaéltek nagyvonalúságod ezernyi jelével. A tudatomba égettem ezt az első képet kettőnkről. Ahogy te kinyitod nekem az ajtódat. Mert aztán hosszú évekig így történt. Te tártad ki nekem Amerikára az ajtót. Nélküled sohasem ismerhettem volna meg a tengerentúlra mentett hazám magyarjait, egy másik világot adtál, mert odafenn azt akarták, hogy legyen a világ másik felén egy másik színésznő anyám is, barátom, mesterem, menedékem a te személyedben. Túl sok volt ez nekem néha alig bírtam el... Elcipeltél múzeumokba, képtárakba,éttermekbe.

Ma reggel jött rólad a hír, Kovács Szilvia fiatal tanítványod küldött néhány sort, hogy csendesen itt hagytad a színházat, a barátokat, azt a világot, amely hol nagy magasságú repüléseket, hírt, fényt adott neked, és áldott ám, ki nem fürkészhető isteni matematika szerint- két hazát.

Magyarországot, a születéssel járó nehéz kötődést, az örökké meg megrezdülő húrt lelked mélyén. Sokszor beszéltünk erről. Amikor neki láttunk életrajzi könyved megírásának és titkokat mondtál el nekem. Mély és gyönyörű női titkokat. Beszéltél erről az érzésről. Ahogy ideérkeztél, ahogy a másik haza, New York felemelő, önbizalmat adó, kényeztető, tehetséget becsülő melegséggel vett körül. Láttam, mert láttatni akartad velem azt a szőke lányt, aki ötvenhatban a sáros, sötét, fegyveresektől megszállt szántóföldön átvergődik a vágyott túloldalra. Az élet és halálmezsgyén sokan jártak akkoriban. Nővéreink, fivéreink, szüleink futottak, mert futni kellett a gyilkosoktól hemzsegő országból... (Nem tudom lesz e- valaha erőm befejezni a könyvet rólad, mert egyszerűen nem akarlak elbúcsúztatni).

Ma reggel jött rólad a hír, választott hazád számítógépein át. Nézem a computer üvegszemét és felelevenedik bennem a Kettős kötődéssel fesztiválunk minden pillanata. Te vagy Déryné, Jászai Mari s Karády egyszerre. Sissi, Szendrey Júlia, Attila múzsája, Széchenyi szerelme. A sors, a nagy rendező nem akármilyen szerepet adott neked. Ne csak színésznő légy. Légy menekült. Légy számkivetett. Küzdj meg magaddal, idegenszívű magyarjaink semmibehulló közömbösségével. Légy maga a magyar színház, a nyelvüket vesztők között. És légy különös. Besorolhatatlan erő. Amerika és Magyarország egyetlen akaratba forrasztott nagykövete. Hallak is valahonnan "ne mászkálj a Central parkban egyedül, vigyázz magadra, húzd ki magad, a színpadon beszélj hangosabban, nézz mindig a szemükbe..."

Ma reggel kaptam meg a halálodról szóló hírt. Gyászolom az elfogadhatatlant. Felhívom Takács Pistát, színházi életrajz íród és halkan annyit mondok. "Elment. Méltósággal."

És leteszem a kagylót. Az agyam felégetett ösvényként lüktet legbelül, nem alszom, te jársz a fejemben, Botond kutyád, apró ajándékaiddal foglalkozom, most tűnik csak fel, hogy mennyi kedvességgel halmoztál el. Most minden fáj. Szilvia hangja csuklik a telefonban. Valamit suttogok neki, hogy fel a fejjel és nem adjuk fel. Nézem a belső filmemet rólad, emlékeimből szerkesztett, montírozott képek egymásutániságát.

Éjszakákon át tartó nagy dumálásaink, terveink, közös utazásaink, műsoraink, forgatásaink, konfliktusaink, kibéküléseink, kiborulásaink történetét. Kharmikus nagy barátságunk, tán előző életeinkből hozott kapcsolatunk végtelenített filmjét. Veszekszem veled, mert "nem lenni igyekszel."

Nem, még nem múlhattál el. Itt vagy velem. Mint az anyám. A falak nélküli színház körül lebegsz. Vagy talán éppen úton vagy valahol a levegőben a két ország között.

Erzsike, Bettyke... mi nem adjuk fel.

Egy másik életben, egy másik úton, egy másik állomáson, egy másik színpadon való találkozásig, nem feledve téged. De örökké Magyarországon.

Barátod, Kurunczi Margit